Szíveinket egy láthatatlan kötél köti össze, ami egy örökös kapcsolódást jelent közöttünk, ami téren és időn át megmarad. Érzem ezt a kötelet, látom aranyló voltát, érzem vastagságát és illékonyságát. Örökkévaló, de mégis elmúló. Egyszerre van ott és nincs. Eltemethetjük, elfelejthetjük a másikat, de akármikor fogunk is újratalálkozni, emlékezni fogunk a másikra. Mindennél jobban ismerjük egymást és lelkeink ereje öntudatra ébred abban a pillanatban mikor újra látjuk egymást.
Talán lezártál magadban, talán azt hiszed, hogy ez a helyes döntés és önző módon kihátrálsz a helyzetből, de lelkeink mindig kapcsolódni fognak egymáshoz, mindig.
Hogyan tudnálak elfelejteni mikor érzem ezt az összeköttetést kettőnk között? Mikor érzem azt a hálót,ami körülöttem van és a gondolataimat behálózza? Mit kellene tennem, hogy szabaduljak tőled? Mit??? Hogy ne kísérts álmaimban? Hogy ne ugorjanak be emlékek veled kapcsolatban? Hogy ne legyél többé a fejemben? Mit kellene tennem, kérlek mondd, hogy szabad lehessek? Hogyan tudnálak elengedni téged, hogy ne fájjon többé ez? Mi az az erő, ami mágnesként visszaránt mindig hozzád? Mi ez a mélyről jövő kötődés, ami eltéphetetlen? A megértés hiánya fáj? Az a békesség, hogy otthonra leltem benned? A tudat, hogy te mindent ellöktél? Hogy megfosztottál a végzetünktől? Mi fáj tulajdonképpen? Az elvesztettséged? Hogy a bennem lévő félelemtől vezérelve nem láttam át a vakságomon?
Éreztem, de nem hittem el és nem engedtem láttatni. Küzdöttem és elnyomtam. Olyan mélyre nyomtam, olyan jól elrejtettem, hogy igazi mélységét senki sem sejthette, még én magam sem. Mint egy tornádó, olyan hirtelenséggel és vehemenciával taroltál le engem majd álltál tovább. Erős pusztítást hagyva magad után. Romjaimból építkeztem ismételten újjá. Megerősödve, tapasztaltabban és sokkal jobban felvértezve, mint korábban bármikor. Megtanítottál, hogy higgyek magamban. Megmutattad az önmagammal szembeni hibáimat. Immáron tudom, minden magamban lévő félelmet vetítettem ki rád és az egész kapcsolódásunkra. Beszennyeztem az aranyló kötelünket és ezáltal megpecsételtem sorsunkat.
Az ego diadalmaskodott bennem. Elvesztettem az igaz csatát a szívemmel. Darabokra hullott szét a porban, miközben az ego páncélja mindennél jobban fénylett győzedelme jeléül. A szív tiszta ragyogását beszennyezte a félelem és az önmagammal szembeni neheztelés. Bűntudatom van, hogy ismételten elvesztettem valami ritkát és értékeset. Az orrom előtt zajlottak az események, de nem vettem észre. Vártam. Én csak vártam. Kérettem magam és az elvárásaim szerinti cselekedeteket vártam szüntelenül. Az elvárásaim nem teljesültek be. Egyik csalódottságból a másikba mentem. A kettőnk közötti szakadék nagyobbodni kezdett. Egy szempillantás alatt a szakadék túl felén találtam magam oly távol tőled.
Elveszettnek éreztem magam nélküled. Mindennél jobban vágytam rád, de te már elérhetetlenné váltál. Messzeföldön jártál már, s jártadban keltedben ritkán voltam eszedben. Nem feledtél el, csak elterelted a figyelmed. Elterelted, hogy ne kelljen a benned lévő érzetekkel foglalkoznod. Elkerülted a fájdalmat, a bűntudatot, a belátást, a kinyilatkoztatást csak hogy meg tudj építeni valamit, amire vágytál. Nem számított, hogy a valóságban az elemek eléggé másak az elképzelthez képest. A fejedben lévő kép statisztákkal teleaggatott valóságképe nem volt olyan fontos, mint a tudat, hogy „megvalósult”. Az illúzió elérése volt a cél, nem az, hogy annak tartalma manifesztálódjon úgy, ahogy a fejedben élt. Te kiegészítetted a hiányosságokat. Kiszínezted a szürkét olyanra, amilyennek látni szeretted volna. De vajon meddig tud a szürke színes lenni és a színes szürke? Meddig képes vajon a kártyavár állva maradni? Egy komolyabb szellő azt is elsodorja.
Meddig hagyod még becsapni magad? Meddig bünteted még magad? Mikor ébredsz már fel végre ebből az álomból? Mondd, mikor kezdesz el már élni? Ébredj végre fel és tedd meg az első lépést önmagadért. Egy lépést, ami érted van. Egy lépést, ami téged szolgál. Egy lépést, ami ismeretlen kapukat nyit meg előtted.
A rosszul működő tendenciák felszámolásával a berögződött gondolatoknak is búcsút inthetünk. Életünket ezen ismétlődő folyamatok mentén éljük, követjük el ugyanazokat a hibákat, esünk bele ugyanabba a gödörbe. Fel sem tűnik, hogy automatikus válaszreakciókat adunk helyzetekre, szituációkra, élethelyzetekre. Csak reagálunk rájuk, de nem a tudatunkkal. Tartalék lángon történő reakciót hajtunk végre, ami zsigeri, hiszen már számtalanszor ugyanezt tettük az ilyen jellegű történések kapcsán. Nem pazarolunk energiát a gondolkodásra új válasz kreálásával. Nem,nem. Csak benyomjuk a gombot és robotpilóta üzemmódba váltunk. Megy minden a megszokások mentén.
Lépj ki a sablonból. Vedd észre az ismétlődő köröket. Fogd meg a gyeplőt, ránts egy nagyot rajta és indulj meg. A tudatoddal kézbe veheted az életed, ne pazarold az időt.
Comments