Társadalmunk egyik legnagyobb hibája, hogy a szeretet már egy ritka és különleges értékcikké vált. Mindenki elvárja, de kevesen adják csak igazán. Felszínen „szeretünk”, de kevesen tudják megfogalmazni mit is jelent pontosan szeretni. A szeretés pedig egy igenis fontos eleme a megbocsátás képességének. Azt kérded, miért? Szívből tudni megbocsájtani csak az képes, aki igazán szeret. Ne tévesszük össze a „bocsánat” szó kiejtését a lelkiekben érzett bűnbocsánattal, vagy a „megbocsátok” szót a lelket feloldozó bocsánatot adó érzéssel. A szánkkal kimondunk egy szót, hiszen „azt várja el a társdalom”, de közben mi vélekedhetünk teljesen ellentétes módon. E miatt írtam: „ne tévesszük össze a kimondott szót az érzelemmel”. Mondani mindig könnyebb valamit, mint úgy is érezni azt. Ahogy a szeretet igaz formája ritkaságnak számít, úgy a megbocsátás tiszta formája is ritka. Ez pedig baj. Az önszeretethez szükséges önmagunknak megbocsátás képessége is csorbát szenved így. Ha nem tudunk megbocsátani önmagunknak, akkor mindig magunkat fogjuk legbelül okolni az életünk alakulásáért, a sikertelenségeinkért, a veszteségeinkért. De a lelkünk nem elég erős ahhoz, hogy ezt elbírja viselni, ezért tudatosulni sem fog és gyakran a külvilágra mutogatunk, a környezetre: miattuk tartunk ott, ahol. Rossz közérzetünk lesz, demotiváltakká és kedvetlenekké válunk, miközben lelkünk fénye egyre inkább kiapad. Beszippant minket a mókuskerék és elfelejtünk magunkkal érdemben törődni. Az évek csak telni fognak, míg mi egyre inkább boldogtalanabbak és elégedetlenebbek leszünk az életünkkel. Ez azt fogja eredményezni, hogy egyre inkább eltávolodunk a valódi önmagunktól, kifordulunk önmagunkból és elveszítjük igazi önmagunkat. Ha jobban belegondolunk, akkor ezt az egész folyamatot meg lehetne akadályozni azzal, hogy szeretetet adunk ki magunkból. Egyszerű, ám annál nagyszerűbb dolgokra kell gondolni: udvarias köszönés a szomszédnak, a boltos néninek, a jegyellenőrnek. Hiszen ők is ugyanolyan emberek, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. Senkit se tévesszen meg a külső! Mindannyian érző lelkek vagyunk, egzisztenciától függetlenül és a világ nagy gépezetének a működtetéséhez mindannyiunkra ugyanolyan szükség van. Éppen ezért nem szabad a felszínesség csapdájába beleesnünk, hiszen ha nem lenne utcaseprő, postás, boltos, pék, akkor kik végeznék el ezeket a munkákat? Mindenkinek a munkáját meg kell becsülni, így magát az embert is. Mindenki egyenlő. Senki se essen abba az egoista illúzióba, hogy ő bármivel is több, mert „gazdag”. Neki az egy fantasztikus lehetőséget nyújt arra, hogy az elesettebbeket segítse, embereket alkalmazzon, jótékonykodjon, példát mutasson embereknek. Fontos, hogy a kapott privilégiumokkal jól bánjon az egyén és példaképül szolgálhasson. A világot a példamutatás viszi előrébb. Ezzel tudunk hatni másokra is. Egy reggeli mosoly, pár kedves és őszinte szó fel tudja bárkinek a napját dobni, ahogy egy ölelés, figyelmesség vagy ha értékesnek érzi magát. Minden rossz szavunk a másik felé, az a bennünk lévő frusztrációnak, dühnek és fájdalomnak a kivetítése. Rossz megszokáson alapuló cselekvéseink berögzültségének a lecsapódása, ami abból ered, hogy képtelenek vagyunk magunknak megbocsájtani, ezáltal pedig szeretni önmagunkat.
Kérlek, szánj pár percet most magadra és elevenítsd fel: melyek voltak életed meghatározó pillanatai, amikor nem vágyaid szerint alakultak a dolgok? Meg tudtál az akkori önmagadnak bocsájtani? Ha erre a válaszod: igen, az nagyszerű! Van-e az emlékhez kapcsolódóan rossz érzeted? Ha igen, akkor van egy rossz hírem: éppen becsapod magad. A tudatod a könnyebb utat választja és inkább azt mondja: „igen, megbocsátottam magamnak” miközben a lelked háborog, hogy ez egyáltalán nem igaz, vedd már észre Te magad is”! Akkor vagy képes megbocsájtani igazán magadnak, ha nem társul rossz érzés az adott emlékhez! Írd össze ezeket az emlékeket és kezd el visszafejteni, vajon milyen félelem indukálta gondolat miatt cselekedtél másképp? Vagy nézd meg, mit kaptál éppen helyette? Nem mindig kapjuk meg, amire vágyunk. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy akkor nem tudnánk lelkileg fejlődni. Az élet az örökös fejlődésről, változásról szól. A cél: visszatalálni a gyermeki önmagunkhoz, akit még a tudati kontroll nem befolyásolt, vagy gátolt meg a félelemtől vezérelve.
Légy szabad! Szabadítsd fel magad a fejed vezettetésétől és hallgasd meg, mit súg a szíved! A szíved nem fog tévútra vinni, ha képes vagy szeretettel meghallani a szavait. Ehhez viszont meg kell bocsájtanod önmagadnak.
Commentaires