Búcsú

A búcsú mindig fáj. A búcsú mindig nehéz. A megszokás biztonságot ad. A megszokás megnyugtat. Hiába vagyok benne egy romboló kapcsolatban, de az a romboló helyzet még mindig több biztonságot és nyugalmat ad nekem, mint az ismeretlen újrakezdés. Hiába szenvedek benne, hiába sírok napi szinten és könyörgöm a változást, mégsem fáj eléggé, hogy valóban változtassak rajta. A félelem megbénít és gúzsba köt. A félelem elvág engem az új lehetőségektől, az új élettől és tapasztalatoktól. Észre se veszem, de kalitkába zárom magam, egy olyan téves képzet miatt, hogy „mellette még mindig jobb”, mintha ő sem lenne. Fel sem tűnik nekem, hogy napról-napra épít le, veszítem el önmagam. Belekerültem a kényelmesnek látszó (de távolról sem az) mókuskerékbe és rovom napi szinten ugyanazokat a boldogtalan köröket, mert az a megszokott, a biztonságot adó. De én nem akarom ezt tovább csinálni! Én ennek már véget akarok vetni! Engem nem érdekel, hogy mi lesz, csak azt tudom, hogy ezt így nem vagyok hajlandó továbbcsinálni! Elegem van, érted? Értem, hogy neked ez így jó, mert a te akaratod teljesül és én vagyok neked alárendelődve. Értem. De nekem ez így nem jó. Fáj a veled való lét és bizonyára fájni fog a nélküled való lét is az elején, de annak legalább lehetősége lesz begyógyulni. Én teret adok a begyógyulásra és kezembe veszem a sorsom, kilépek ebből az egyoldalú helyzetből. Szabad leszek és boldog. Te ezeket nem tudtad nekem megadni. Nem áldozom fel az életemet valaki olyanért, aki sosem látta meg, ki is vagyok. Aki mellett az élet egy börtönné vált. Én nem akarok sötétségben élni. Szükségem van a fényre, a támogatásra, az erőre! Egyiket sem kaptam meg tőled, így hát nincs más választásom, mint szárnyra szekkenni és elhagyni az eddigi kalitkámat. Nyitogatnom kell régen használt szárnyaimat. Újra meg kell tanulnom használni őket, de ezúttal már nélküled.

Olyan mellett fogok megmaradni, aki mellett szabadnak tudom érezni magam. Aki mellett nem egy versenyfutás lesz az élet. Kapcsolatunk nem elvárásokkal, egymásnak feszülésekkel, megfelelési vágyakkal terhelt. Egyszerűen csak vagyunk egymás mellett, mintha mindig is egymás mellett lettünk volna. Minden természetesnek hat. Minden könnyű. Minden varázslatos és meseszerű. Ezt hívják idillinek.

Ezt a könnyed kapcsolódást öli meg az elvárás, a másik el-nem-fogadása, meg-nem-értése, a magam elképzeléseinek a rákényszerítése vagy a magam-képére-formálása. Észre sem vesszük milyen láthatatlan „meccsek” folynak le emberi kapcsolatainkban. Érzéseink, gondolataink önálló rezgésekkel járnak, amit a levegő finom részecskéi közvetítenek a felek között. Ezen rezgéseket befogjuk és válasz érzeteket, gondolatokat váltanak ki belőlünk, válaszreakció formájában. Két ember közötti interakció lényegesen több egy egyszerű beszélgetésnél. A metakommunikáció, a rezgések sokkal nagyobb szerepet játszanak az adott helyzet megélésében és a helyes válaszreakció adásában. A szavak lényegesen mélyebb tartalommal rendelkeznek annál, mint amit a jelentésük hordoz magában. Ezen láthatatlan érzékelés miatt vagyunk képesek megkülönböztetni a kimondott szavak „súlyát”.

Ott találod meg a boldogságot, ahol otthon érzed magad. Otthonod az lesz, ami a lelked nyughelye. Lelked nyughelyét a hozzád hasonló emberek társaságában fogod leginkább meglelni. Aki mellett nem érzed azt, hogy szerepet kell felvenned. Aki mellett nem érzed azt, kevés vagy. Aki nem kritizál vagy bánt téged. Aki azért szeret, aki vagy. Aki elfogadja a tökéletlenségedet és csak szeretni szeretne téged. Az életben mindenki arra vágyik, hogy szeretve legyen és viszont szerethessen. Szenvedünk attól, hogy nem tudjuk kimutatni a bennük rejlő érzeteket, hogy keménynek és harcosnak kell lennünk. A világunk átfordult egy önérvényesítő, egocentrikussággal terhelt világkép felé. A központba én kerültem. Az én szükségleteim, az én vágyaim, az én ösztöneimnek, késztetéseimnek a kielégítése. Bármi áron. Én lettem az első. Magamat helyezem minden elé. A világ hova fejlődik azonban, ha mindig csak a magam javát keresem? Mindent bezsebelek, de adni csak keveset adok?

Fontos a magam megbecsülése, tisztelete és szeretete, azonban ne csodálkozzunk azon milyen világban élünk, ha mi sem teszünk különbül, mint a világ. Elvesszük, ami kell és vissza alig adunk. Törekedjünk a mértékletességre. Annyit adjunk, amennyit kaptunk. Egyensúly ekkor tud lenni a kapcsolatainkban.

Emberi kapcsolódásainknak nem harcok sokaságának kéne lennie, hanem egy harmonikus egymás mellett létezésnek. Azt kellene nyújtani a másiknak, amit én szeretnék kapni a másiktól. Azt kellene mondani a másiknak, amit én is hallani szeretnék abban a helyzetben. Ha mindig abból indulnánk ki, ami nekünk is jó lenne, akkor a hibázások, tévedések száma is csökkenni tudna.

Természetesen elengedhetetlen a személyek közötti összeférhetetlenség, azonban elfogadással és szeretettel mérsékelni lehet a különbözőségünket. Feszültség akkor keletkezik, mikor két ellentétes erőhatás találkozik egymással. De mondhatnám azt is, két ellentétes személyiség, gondolkodás, elképzelés, akarás, világnézet. Gondoljunk csak a mágnes két ellentétes pólusára! Ott is érzékelhető egy láthatatlan mező, ami egyszerűen meggátolja a két pólus egymáshoz érintkezését. Két ember között a feszültség pontosan így jelentkezik. A feszültség meggátolja, hogy a felek közeledjenek egymáshoz, mivel egymás számára taszító erővel lépnek fel. Mindenki a maga igazát keresi, így nem tud megvalósulni a közös mezsgye, az unió, ami kapcsolódást tudna teremteni a két ember között. Abban a pillanatban, ahogy mind a két fél engedni kezd, lágyul, akkor egy nagyon kicsike közös pólus keletkezik, ami képes a feleket újra közel hozni egymáshoz és a kedélyeket is lehiggasztani. A közös pólus keresése a cél az emberi kapcsolatainkban, amihez elengedhetetlen az önzés erőszakos keresztülvitele. Szeressük egymást, hogy mi is szeretve lehessünk!