Könyvet olvasva milyennek találnád, ha az adott fejezet egy sarkalatos pontnál elvarratlan lenne? Ha nem lenne folytatása? Ha nem lenne lezárása? A bosszantó és idegtépő szavak talán nem a leginkább kifejezőek erre a helyzetre. Az embereknek szüksége van a keretekre: kezdet és vég. Minden elindul valahol, majd lezárul valahogyan. Ebben élünk, ehhez szoktunk hozzá. Szükségünk van, hogy megkapjuk bárminek is a befejezését, mert az agyunk így tudja lezártnak tekinteni azt. Így tud az elme kielégülni, megnyugodni. Na,de mi a helyzet társas kapcsolataink esetén?
A lezáratlan fejezet mindig fájni fog, pláne, ha újra szeretnénk azt nyitni. Hiába telik az idő, a "mi lett volna ha" kérdése be fog ékelődni a két személy közé. Az át nem beszélt dolgok (fokozott vonzalom esetén) magukban hordozzák újra találkozáskor a fokozott félelem érzet megjelenésének veszélyét. Hogyan fog ő viselkedni? Mi lesz, ha... és lehetne még az agyunkban cikázó gondolatok sokaságát folytatni, de egy biztos: teljesen belelovalja magát az ember a saját elméje által konstruált félelmeibe és lehetőséget sem fog tudni adni, hogy lezárttá tudják tenni a fejezetüket. Idő előtt kihátrál a számára túlságosan rizikósnak vélt szituáció lehetőségéből is. Annyira átadja magát annak a jövőbeli képnek, amit elképzelt, hogy szinte kizártnak tartja, más leforgása is lehetne a találkozónak.
Félelmeink így képesek megbénítani kapcsolatainkat. Így tartanak sakkban és fosztanak meg minket a szabadságtól. Mondd, ilyen helyzetben miért lenne olyan nehéz az igazat elmondani a másiknak és megnyilni neki? Miért nem adod meg neki a továbblépés esélyét azzal, hogy felülkerekedsz belső félelmeiden és befejezed a közös történeteteket? Miért múlt el kapcsolatainkból a tisztesség és a tisztaság? Futószalag szerű ismerkedésekben vagyunk benne, ahol ha egy kifogásolható dolog is van a másikban, vagy épp egy kicsivel is több energiabefektetést igényel például az én részemről, akkor az a megszokott, hogy továbbállok? Túl melós a csaj/pasi, ezért inkább keresek mást, akivel kevesebb a "baj"? Ez szerinted rendjén van? Szerinted nem illetné meg a másikat az idő? Hogy teret adjak neki és türelemmel legyek? Mindannyian áhítjuk a szerelmet és a gondoskodást, de egy olyan torz világban élünk, ahol csak kapni akarunk, de adni annál kevesebbet. Mindenki ugyanarra vágyik: miért nem törekszünk akkor arra, hogy ne tegyünk olyat a másikkal, amit én sem szeretnék kapni? Miért nem a legjobbat adjuk magunkból? Annyival másabb lenne a világ...
Ne hagyjunk lezáratlan fejezeteket magunk mögött. Szánjuk rá az időt és az energiát, hogy szabadon engedjük a másikat. Nem hazugsággal, lemondással önfeláldozással vagy dühvel téve ezt. Nem! Hanem egy mindent tisztázó beszélgetés keretében. Mindenkit megillet az őszinteség és a tisztán látás. Tudom, nehéz a bennünk rejlőő érzésekről és okokról beszélni, de hidd el: a másik fél ragaszkodásának elmúlását eredményezheti, ha őszintén mondod: "ne haragudj, de nem állok készen arra, hogy találkozzunk. Felkavarna engem.", vagy "bezavarna az életembe.". Igazából bármit lehet mondani, ami igaz és benned van. Bármit ki lehet mondani, ami téged félelemben tart. A félelem addig uralkodik feletted, míg kiváltó okát meg nem szünteted. Számolj le a belső félelmeiddel és alakíts ki egy egészségesebb kapcsolódást magaddal és a környezeteddel. Kezdd el az okok feltárását még ma! Tisztázd a magad mögött hagyott kapcsolataidat, hogy az elvarratlanságai ne nehezedjenek a vállaidra, mellkasodra. Szabadítsd fel magad.
Comments